• Vasútállomás

  • Gazdag szántók és ültetvények

  • Közösségi ház

  • Családi házak

  • Társas házak .

  • Református templom

  • Játszótér.

  • Pihenés és kikapcsolódás.

  • A csárdaszállási réteken.

Csárdaszállás történelme - Makai Zsigmond emlékezése

MAKAI ZSIGMOND EMLÉKEZÉSE

Makai Zsigmond a falu egyik legjobb ismerője, ezért emlékezésének itt a helye. Zsiga bácsi évtizedeken át aktív szerepet töltött be a település közéletében, tsz-elnökként és vb-titkárként szolgálta a népet. Egyéni hangú memoárját rövidítve közöljük, itt-ott nem javítva még a szóismétléseket sem, hiszen célunk éppen az, hogy hűen adjuk vissza a historizáló stílust. Ez nem a hivatalos történelem, hanem a személyesen megélte, tele fanyar humorral, legendával, élettapasztalattal, vagyis nagyon emberi.
Nem hiszem, hogy ebben a körülfaragott kis országban lenne olyan kis település, amelyiknek ne volna történelmi nevezetessége. Abból kiindulva, hogy Csárdaszállás 1952. január 2-án lett önálló község, és mivel ez nem túl hosszú történelmi időszak, visszább kell menni, azokra az időkre, amikor Köröstarcsához tartozott. Nem akarok Nóé apánk bárkájával kapcsolatos ősidőkig visszanyúlni, de a Mátyás király korabeli idővel kell kezdenem. Mátyás királynak főudvarnoka volt Veér András, akinek 1460. körül, az egyik sikeres hadjárata után Mátyás a köröstarcsai előnevet és a köröstarcsai birtokot adományozta. Azt szabták meg. hogy amilyen területet napkeltétől napnyugtáig körül tud lovagolni András, annyi lesz Köröstarcsa területe.
Akkor még a Körös folyó zabolátlanul úgy folydogált, ahogyan az Isten útnak engedte. Minden laposabb területen medret vájt magának és kacskaringózva, zugokat alkotva nagy területet foglalt el. Ez sokat jelentett akkoriban, hiszen a halászat és a vadászat az egyik főfoglalkozáshoz tartozott.
Mindezeket Veér András szem előtt tartotta. Elsősorban a Körös folyó környéke érdekelte. Azonkívül gondolt egy kis szántóra is, de nem utolsósorban a nádasokra. Végeredményben a lóháton körülbaktatott terület elérte a 25000 kat. holdat. Ennek jelentős részét a folyó ágya, a hullámtér, a legelő,
a kaszáló és a nádas tették ki.
Köröstarcsa belterülete a Kettős-Körös bal partjánál alakult ki. Volt már ott akkoriban is egy kisebb település, amely később egyre terebélyesedett. A belterülettől délnyugati irányban szórványosan kisebb dombokat, halmokat lehetett találni. Ezek a halmok jelenleg többségében Csárdaszállás területén
vannak. Így például: Kúthalom, Fekete- és Köveshalom, Főhalom, Baráthalom és Temetőhalom. Ezeken a halmokon valamikor mindenütt kisebb embercsoportok éltek. Jóllehet, hogy még a tatárjárás idején húzódtak ott meg, mivel mindegyik halom nádassal és füzessel vétetett körül. Ezeken a halmokon élők a halom tövében, aljában temették el az elhalt hozzátartozókat. Ezt igazolja az, hogy ezen halmok aljánál, oldalánál a későbbi időben mindenütt emberi csontokat találhattunk.
A Körös folyó által kialakult zugok is nevet kaptak. Pl. Kallózug, Erdőzug, Földházzug, Sulymoszug, Biristyózug és Tessedikzug. Ez utóbbi Tessedik Sámuel birtoka lehetett a múlt század elején.
Az idő történelmi mércével mérve is haladt a maga útján. Köröstarcsai Veér András főudvarnoknak utódai maradtak hátra. Egyik ilyen utód Köröstarcsai Veér György, a másik pedig Köröstarcsai Veér Judit. Veér György Erdélyben, Szolnok-Doboka vármegye székhelyén, Désen építtetett református
templomot. Nevét aranybetűkkel örökítették meg az orgonaberendezés alatt. Testvére, Köröstarcsai Veér Judit Maros-Torda vármegyében, Gernyeszegen építtetett református templomot az 1711-17 közötti időben. Az ő nevét is aranybetűkkel vésték a templom belső falára. Férje, Gróf Teleki Mihály 1711-ben, a felesége pedig 1717-ben halt meg. Mindketten Gernyeszegen, a Teleki kastély parkjában, az ősi családi sírboltban nyugszanak. A századforduló elején Köröstarcsán Veér Andrásról utcát neveztek el. Ez az utcanév megmaradt 1945 után is. Most is látható a fürdő mellett, a Rákóczi utca derékszögében.
A világosi fegyverletétellel véget ért az 1848-as szabadságharc. Haynau táborszernagy szinte kedve szerint kitombolta magát. Később következett a kiegyezés. Akkor Ferenc József, Magyarország királya és Ausztria császára megígérte, hogy nem háborúzik a magyarokkal. Jött a nyugodtabb, békés időszak. Kezdett kialakulni a magánkapitalizmus. A földet adták-vették, örökölték. Ám Köröstarcsa nyugati és délnyugati határrészen jelentős nádas, szinte vadonterület maradt. Mintha annak nem is lett volna gazdája. Ezzel egyidőben kialakult az alföldi betyárvilág is. Hasonlóan, mint a Dunántúlon. Ott Bogár Imre, Angyal Bandi és Harambasa bandája "uralkodott". Itt Rózsa Sándorék feneklettek meg. A betyároknak vagy szegénylegényeknek, kedvező feltételt biztosított a jelenlegi Felsőföld és az Állami Gazdaság területe, mivel hatalmas nádas burjánzott. Egy nagyforgalmú vendégfogadó is épült itt, az országút mellett. Ebben a vendégfogadóban nagyon sok nagypénzű "lócsiszár" (lókupec) is megfordult, mivel útba esett a Szegedről Szolnokra vagy Debrecenbe menőknek. Úgyszintén azoknak is, akik arról jöttek erre a vidékre. A csárda (vendégfogadó) tulajdonosa, Szent János egykettőre belátta, hogy sokkal előnyösebb rá nézve, ha a betyárokkal barátságra lép. Így aztán ahhoz is hozzájárult, hogy a csárda nagykéménye alá alagutat építsenek, mely a pincehelyiségen keresztül elvezetett a kb. 800 méter távolság-
ra lévő Fekete- és Köveshalom dombjáig. Onnan pedig a nádas dzsungelébe, ahonnan biztonságosan mehettek a Kondorosi Csárdáig.
Rózsa Sándorék gyakran jó fogást csináltak, amikor a nagypénzű kupecek javában aludtak a vendégfogadóban. Rajtuk ütve megkönnyítették a pénztárcáikat. Persze néha az is előfordult, hogy összecsaptak a pandúrokkal. Ennek nyomait - vérnyomokat - 65-70 évvel ezelőtt még láthattuk az épület
belső falain nagy karbantartás alkalmával.
Ez a csárda, amit az itteniek egyszerűen Szentjánosi csárdának hívtak, a környékbeli legényeknek is szórakozóhelyként szolgált. Évente 2-3 alkalommal az én nagyapám is megfordult itt a két legénytestvérével 1875-1885. közötti időben. Akkoriban minden valamirevaló legény rézfokost hordott magával. A fokos akkor sem maradhatott el, amikor a csárdába mentek. Sőt az számított élethű mulatásnak, amikor azt a nótát zengték, hogy "A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja." Elvétve aztán az is előfordult, hogy a legények között nézeteltérés történt. Olyankor mindig a rézfokos szolgáltatott
igazságot.
Az köztudott, hogy a karhatalom mindig a mindenkori uralkodóosztály érdekeit védte. A vármegyeházán már megsokallták Rózsa Sándorék garázdálkodását. Az idevezényelt Rádai Gedeon pandúrtiszthelyettes mesterien irányította pandúrjait, sikerült nekik Rózsa Sándort elfogni. Így aztán Rózsa Sándor a szegedi Csillagbörtönbe került, majd onnan Erdélybe, Szamosújvárra vitték, ahol a földalatti kazamatába zárva megbetegedett, majd meg is halt.
Néhány év elteltével a csárda tulajdonosa is elhunyt. Annak utána a hírneves csárda a köröstarcsai Református Egyház tulajdonába került. Valószínű, hogy az örökösök adták el. Az egyház átalakítást végzett rajta és a közelében építtetett egy tantermet, ahová az egész környék tanköteles gyermekei
mehettek iskolába, az első osztálytól a hatodikig egy tanterembe. Az iskolakezdés évét pontosan nem tudom, de az biztos, hogy 1897-ben az első osztályt az édesanyám is ott kezdte. Szentandrási Pál tanította.
Köröstarcsa lakosai eléggé megfeneklettek a Kettős-Körös tövében. A község képviselőtestülete rádöbbent, hogy a fiatalabb Mezőberény gazdasági vonatkozásban, különösen az állattenyésztés területén nagyon megelőzte. Mezöberény már szép apaállatokkal rendelkezett, úgymint mén, bika és kan.
Végeredményben a két község vezetői megbeszélést folytattak és megállapodtak, hogy Mezöberény elad Köröstarcsának egy szép tenyészbikát és egy jóképű csődört. Ezért a két apaállatért Köröstarcsa földterületet adott, mégpedig a Hármas-Körös torkolatától számítva kb. 3 km szélességben, déli
irányban a szarvasi országútig. Összesen 4000 kat. holdat tett ki a földterület. Ez a terület nagyon kiesik a község központjától, nagyobb része vízjárta terület, legelő, kaszáló és nádas. Mezőberénynek ez kapóra jött, mert az Ausztriából betelepített sváboknak föld kellett.
Megalakult a Körös-Tisza-Maros Ármentesítő Társulat és megkezdődött a rakoncátlan Körös folyó mederbe terelése. Ezt követte 1893-ban a tagosítás. A tagosítással egyidőben folyt a magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét dokumentáló birtokívek kiállítása és a színes birtokvázlatok elkészítése.
A munkafolyamat rendkívül aprólékos és precíz munkát kívánt. Egy adott dűlő hosszán 2-3 helyről is kellett talajmintát venni, hogy a pontos aranykorona értékét megállapítsák. Ezt a munkafolyamatot az országnak ezen a részén 1913-ban fejezték be. A külterületet határrészekre osztották. Két-három
dűlő összevontan megkapta a legjobban testhezálló nevet.
A Szentjánosi csárda környéke mind a csárdához igazodott. Ez a kis határrész a Csárdatanya nevet kapta. A közelében Csárdazug, Csárdaalj, Csárdanyomás, Csárdalapos nevek merültek fel. Köröstarcsáról kifelé jövetben kb. 8 km hosszan egészen a Szentjánosi csárdáig a Csárdaút név terjedt el.
1901-ben Köröstarcsa nagyközségi rangot kapott. Nemhiába gúnyolták a tarcsaiakat halkörmölőknek, a községi körbélyegző közepén is két halat fedezhettünk fel. A szöveges rész pedig úgy szólt, hogy "Köröstarcsa Nagyközség Elöljárósága". Teltek-múltak az évek. Szentandrási Pál tanító kiöregedett. Dús Gergely váltotta fel, aki az első világháború végéig tanított. Öt Szentandrási Elek tanító követte, aki itt tanított 1924-ig.
Közben kitört az első világháború. 1914 nyarán, mivel Bosznia fővárosában, Sarajevóban meggyilkolták a trónörökös párt, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Hohenburg Zsófiát, Magyarorszgá hadat üzent Szerbiának. Ezzel kezdetét vette a véres küzdelem. Az aratás kellős közepén vonultak be a fiatal munkabíró férfiak. Szinte sorjában, egyik ország a másik után kapcsolódott
a világháborúba.
Ferenc József, Magyarország királya és Ausztria császára 1916-ban meghalt. Utána 2 évig IV. Károly uralkodott. Katonáink Galíciában, Szerbiában és Olaszországban harcoltak. Az tagadhatatlan, hogy bizony már unták a háborút. 1918-ban bekövetkezett az őszirózsás forradalom, melynek bevezető-
jeként Károly királyt lemondatták, gróf Tisza István miniszterelnököt agyonlőtték, gróf Károlyi Mihályt kikiáltották köztáérsasági elnöknek. Aki első ténykedéseként pedig minden frontszakaszról hazarendelte a harcoló katonákat. Károlyi földéhes parasztoknak földet osztott eladósodott birtokából. A frontokról özönlöttek hazafelé a magyar katonák. Utánuk jöttek ám az ellenségnek számító katonák is, szinte puskalövés nélkül.
Az átmeneti időszak nem sokáig tartott, mert 1919. március 21-én az oroszok mintájára Magyarországon is kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Ezt a változást úgy fogadták a környező országok, hogy katonáikkal szinte minden oldalról támadást intéztek a fiatal Tanácsköztársaság ellen. A hazatérő
magyar katonák egy része beállt a Magyar Vöröshadseregbe. A hadseregnek a létszámát úgy is növelték, hogy helyenként végzős diákokat, tanítóképzősöket kényszerítettek vöröskatonáknak. A civilek sok esetben azt sem tudták, hogy mi van. Dobszó útján kihirdették, hogy mindenki köteles piros zászlót vagy piros kendőt zászlórúdra tűzni, és azt jól látható helyen, padlástér végénél elhelyezni. Ezzel is kifejezni a Vörös Hadsereg iránti együttérzést.
Néhány nap elteltével jöttek a román katonák. Amikor közeledtek Mezöberény felől, újabb dobszó hangzott el, mely szerint azonnal el kell tüntetni a vöröszászlót és minden vörös ruhadarabot, mert ahol a román katonák olyat látnak, az egész családot kiirtják. Helyébe most már fehér zászlót és fehér kendőt kell a zászlórúdra tenni.
A magyar vöröskatonák ezen a részen is szorult helyzetbe kerültek. Szinte szétzilált állapotban menekültek Gyoma irányába. Szórványosan, több helyen lemaradozott és megbújt 2-3 katona. A Csárdatanya település egyik házánál is megbújtak hárman. Szerencsétlenségükre a román katonák rájuk
találtak. Embertelenül megkínozták őket és utána mindhármójukat agyonlőtték. A románok innen lőttek Gyomára a menekülő vöröskatonák után. Rettentően felbőszített őket, hogy a vörös tüzérség viszonozta onnan a tüzelésüket.
Az agyonlőtt 3 vöröskatonát Szűcs János bácsi temette el a kivégzés színhelyén.
A Tanácsköztársaság bukása után vitéz Nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy lett az ország kormányzója, aki Gizi nevű szürke lován előbb Szegedre, majd Budapestre lovagolt. Ezzel megkezdődött egy másféle időszak, amelyben mindig a felszínen tartották, hogy a Trianon palotában Magyarországra kényszerített békeszerződés igazságtalan. Magyarországot Apponyi Albert gróf képviselte, akinek tiltakozását egyáltalán nem vették figyelembe. Magyarország jelentős részét felosztották az antant hatalmak között. Odalett az ország kétharmada. A 63 vármegyéből mindössze 19 maradt.
Ausztria, az Osztrák-Magyar Monarchia szerves része volt, részt kapott Magyarország testéből. Végeredményben a meggyilkolt trónörököspár nem magyar, hanem osztrák volt, miattuk tört ki a világháború. Trianonban Magyarország bűnösként szerepelt, mivel innen indult az első hadüzenet. De
evezzünk át békésebb vizekre!
A Szentjánosi csárda átalakítottan továbbra is lakásul szolgált a mindenkori tanítónak. Szentandrási Elek tanító 1924-ben bekerült Köröstarcsára, helyette Kiss Imre tanító jött ide, aki itt kezdte tanítói pályafutását. Neki is a Szentjánosi csárda szolgált lakás céljára.
1923-tól én is idejártam iskolába. Amikor egyik alkalommal a tanítói lakáson nagyobb karbantartási munkát végeztek, a tanító úr akkor mutatta meg a levakart malter és meszelés alatt az imitt-amott látható vérnyomokat, amelyek valószínű, hogy Rózsa Sándorék és a pandúrok között bekövetkezett ütközetből származtak. Akkoriban még akadt maradványa a pince nyugati oldalánál kivezető alagútnak is. Ugyancsak nyomokban látszott a jelenleg 4-es vasúti őrház iránti Fekete- és Köveshalom alatti alagút is.
Az itteni tanítóknak a református egyház munkabér kiegészítéseként földhasználatot biztosított a Kuthalom határrészen. Ott látható jelenleg is a határrésznek nevet adó domb, melynek aljában akkoriban, mikor az elemibe jártunk, sok emberi koponyadarabot és csontdarabot láthattunk. Mint iskolások többször megfordultunk a tanító úr által hasznosított területen. Egy idő után a múlt század vége felé létesített tanterem kezdett kicsinek bizonyulni, így aztán állami beruházásból épült egy tanítólakással egybekötött másik iskola is, a már meglévőnek közvetlen szomszédságában. Ebben az iskolában, amely Református Állami, Elemi Népiskola néven szerepelt, 1927-ben kezdődött a tanítás. Ebben az évben én is itt fejeztem be az elemi iskola hatodik osztályát. Itt az első tanító Nagy László volt, akit 54 éves korában, Nagykőrösről helyeztek ide. Ő Csárdaszálláson tanított nyugdíjba meneteléig, vagyis 1935-ig. Utána a köröstarcsai lelkipásztornak a veje lett tanító, aki mellesleg szintén lelkipásztorkodott. Ezért a továbbiakban nem az itteni tanítónak kellett vasárnaponként istentisztelet alkalmával prédikálni. Odáig a feladat a mindenkori tanítóra hárult. Az új tanítót és lelkipásztort Szabó Zoltánnak hívták.
Ennek utána a Csárdatanyán kezdett némi kulturális mozgalom beindulni. Szabó Zoltán tiszteletes úr szervezte a műsoros előadásokat. Szereplőket toboroztak, a játékba esetenként fiatal nősök feleségestől együtt bekapcsolódtak. Mint nőtlen legényke rajtam sem fogott ki, hogy 3 km távolságról bejárjak szerepet tanulni és gyakorolni. Nagy sikert arattunk 1936-ban a Noszty fiú esete Tóth Marival című színdarab előadásával. Ezt közkívánatra Köröstarcsán is eljátszottuk.
1926-ban beindult a leventemozgalom. Ez katonai elökiképzésnek számított, melyen hetenként egyszer, a vasárnapi délelőttökön köteles volt minden 13-21 év közötti fiatalember részt venni. A leventeoktatónk Kiss Imre tanító úr volt, aki katonásan ellátta ezt a feladatot mindaddig, amíg a leventeintézmény meg nem szűnt. A leventeköteleseket 3 korcsoportba osztották. Az első csoportba a 13, 14, 15, a másodikba a 16, 17, 18, a harmadikba pedig a 19, 20, 21 éveseket. 1927. év őszén én is leventeköteles lettem. Után 3 év elteltétől segédoktató voltam mindaddig, amíg leventeköteles korba tartoztam. Eleinte az első korcsoportot neveltem és okítottam, majd később a másodikat.
1933. év után a leventéseket arra kötelezték, hogy istentiszteleten részt vegyenek, így aztán minden vasárnap de. 1/2 9 órától 10 óráig istentisztelet, 10 órától 12 óráig pedig leventefoglalkozás következett. Később a harmadik korcsoportba tartozók tűzoltóoktatásra is jártak, amelyet havonta egyszer Köröstarcsán tartottak.
Elmúltam 24 éves, amikor 1939. február 1-én behívtak katonának a M. kir. 2. gépkocsizó dandár tüzérosztályához, ahol távbeszélő, rádiós és gk. vezetői kiképzést kaptam. Csapattestünk később a 2 pc. hadosztály kötelékébe tartozott. Állomáshelyeink: Kassa, Munkács, Szilágysomlyó, majd legutóbb
Nagykőrösön. Az 1939. február 1-től, 1945. július 7-ig eltelt időközben csaknem 5 évet katonáskodtam. Tartalékosként háromszor kaptam "SAS" behívót. Csapatunk, mint gyorsanmozgó alakulat mindenkor az elsők között vett részt, úgy az elszakított területek visszafoglalása, mint a háború időszakában. Mint katona 7 ország jelentős területén megfordultam. 1945. július 7-én épen, egészségesen hazakerültem. Utána 2 nap elteltével bekapcsolódtam az aratási munkába és 2 hétig húztam a kaszát. Ezen nagyon sokan csodálkoztak, hiszen akik akkoriban jöttek haza fogságból, mind legyöngült. Általában csak olyan ételeket ehettek, mint amilyet a kisbabáknak szoktak adni. Igen ám, de ezek az emberek napkeletről jöttek haza, én meg a vadnyugatról, amely nekem ha nem is "Amerika", de amerikai fogság volt.
Arról az időszakról, amíg katonáskodtam, nincs tudomásom jelentősebb eseményekről a Csárdatanyával kapcsolatosan. Azt tudom, hogy a felszabadító (ideiglenesen megszálló) szovjet csapatok Mezöberény felől jöttek és harc nélkül haladtak át ezen a részen. Esetenként itt-ott egy-egy lemaradt, elbújni próbálkozó magyar katonát lepuffantottak. A felszabadulás után a Szabó Zoltán tiszteletes úr is elvadult innen és végeredményben Debrecenben kötött ki. Ott mint tanár tevékenykedett. Itt már nem volt szükség tovább lelkipásztorra, hiszen a fejlettebb, magasabbrendű politika mindent pótolt a fejlődőképes emberek öntudatában. Az, hogy most 46 évvel később ismét szükség van a vallásra, a papokra stb. ez azt jelenti, hogy most is a Lenin elvtárs tanítását alkalmazzuk olyanformán, hogy "egy lépést előre, kettőt hátra". Mindenesetre azt nehéz megszokni, hogy gyakran átesünk a lónak a másik oldalára. No, de ne politizáljunk sokat, mert majd megárt. A politikát hagyjuk meg a politikusoknak.
Véget ért a második világháború. Sajnos Magyarország megint a vesztesek oldalára került. Visszaállították az 1938-as határokat, tehát kárbaveszett a területek visszacsatolásával kapcsolatos fáradozásunk. Persze egy kis kivétel mégis történt, mert Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. Igaz, hogy az ott élők "azt kérték". Ejnye-bejnye, Sztálin apánk! Ez jó sakkhúzásnak bizonyult.
Nálunk megkezdődött az újjáépítés. Bőven akadt munka. Hogy ez gyorsabban menjen, azokat a parasztokat, akiknek a földterület nagysága meghaladta a 25 hat. holdat vagy az összaranykorona értéke elérte a 350 aranykoronát, mezőgazdasági fejlesztési adó fizetésére kötelezték.
A kisgazdapárt nagyon nyugat felé kacsingatott. Ezért ki kellett ragadni a kezéből azt a kis vezető funkciót is, amivel rendelkezett, és át kellett adni az MKP kezébe. Hogy aztán jobban ment a vezetés, az irányítás, azt nagyban segítette az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok jelenléte. Hatalmas
jótevőnk sokszor a hónunk alá nyúlt és átsegített bennünket a különböző akadályokon.
Megalakultak a tanácsok. Egyben kialakult a parasztság rétegeződése. Fejlődtünk, tanultunk, hiszen olyanokat hallottunk, amilyet annak előtte sohasem. Pl. szegényparaszt,kisparaszt, középparaszt és kulák. Nem hittük, hogy olyan sok a "gonosz" kulák, akik állandóan csak szabotálnak. Amilyük van, azt eldugják és veszélyeztetik a közellátást. Végeredményben minden bajért és problémáért a kulákokat okolták. Ezért azokat ostorozni és ütni kellett. Ha a szükség úgy kívánta, fizikailag is likvidálták őket. (Pl. Köröstarcsán Molnár Sándort.) A kulákok aztán fizették a mezőgazdasági fejlesztési járulékot. Az adójuk sohasem tekintették kiegyenlítettnek. Hiába fizették ki azt az összeget, amit előírtak, a következő héten már megint fizethettek. Aláírták a sok ipari növényre a termelési szerződést, melyeket néha emeletrávetésként kellett volna elvetni, hogy mindnek jusson földterület. Aláírták a Tervkölcsönt, majd a Békekölcsönöket, azt a tiszteletet is megadták nekik, hogy Békekölcsön jegyzését a tanácsházánál tehessék meg. Aki aztán ott egy kicsit vonakodott, mert egyáltalán nem tudta kifizetni, a tanácselnök
elvtárs népnevelő munkával jobb belátásra bírta. Az erre a célra berendezett irodában rendszeresítettek egy fürdőkádat, s hogy a kuláknak felfrissüljön az agya, a fejét kétszer-háromszor a víz alá merítették. Hogy a kuláknak különösebb bántódása ne legyen, arra vigyázott a rend derék őre.
Régi szólás-mondás az, hogy akinek Krisztus a barátja, az nem kárhozik el. Itt az is bebizonyosodott, hogy az sem kárhozik el, akinek a Sátán a barátja. Ugyanis néhány olyan nagygazda kimaradt vagy lekerült a kuláklistáról, aki valamilyen formában a tűz körül sütkérezett. Ezek helyett aztán oda kellett
illeszteni másvalakit. így történt aztán, hogy a kulákok nyilvántartásba vétele után egy év elteltével a 280 aranykorona tisztajövedelmü földterületével az apám is a kulákok közé keveredett. Utána egy-kettőre megszabadították a tehenétől és a hízónak való sertéseitől. Aláírta a sok ipari növényre a termelési szerződést és fürösztés közbeiktatásával a Békekölcsönöket. Amikor már nála nem volt mit zálogolni, sor került rám és az öcsémre. Már mindkettőnk tehene elvándorolt tőlünk, a hízóinkat vették szemügyre, aztán a padláson lévő kukoricát.
Ismert, hogy Csárdaszállás 1952. január 2-ával lett önálló tanácsú község. Akkor már készen állott a tanácsháza, a Kossuth utcában egy szolgálati lakás és egy fúrott kút, amely 380 méterről kapta a kissé jódos, de megfelelő, ivásra alkalmas vizet. Az Arany János úti iskolát (nevelői lakással egybekötve) 1957-58-ban húzták fel. A meglévő tantermeket korszerűsítették. A 2 helyiségből álló postahivatal és a tűzoltószertár (klubteremmel és irodával) szintén 1958-ban épült. Állatorvosi rendelő, vágóhíd, mázsaház, a főúttól a tanácsházáig járda, kerítés - bővült a lista. Csárdaszállás 1960. januárjában
termelőszövetkezeti címet kapott. Ennek köszönhetően a község egész területén rendezést hajtottak végre. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a községrendezési bizottság elnökévé választottak. A vb elnökének kellett volna ezt a szerepet betöltenie, de ő kórházba került. A községrendezés során azon igyekeztem, hogy a belterülettől délre a 46-os főút és a vasút közötti részen zártkert alakuljon ki, amelyet korábban házhelyek céljára parcelláztak fel. Ám az Építésügyi Minisztérium nem hagyta jóvá, hogy az a
rész beépüljön. Tető alá került és berendeztük a kultúrházat, elkezdődött a falu villamosítása. Utóbbi elég nehezen indult. Az általam vezetett küldöttség addig járta a minisztériumokat és az Országos Tervhivatalt, hogy eredményt értünk el. Kitűztük és elneveztük az utcákat, az anyagiakhoz mérten
járdásítottunk és vízelvezető árkokat ástunk. A sporttelep korszerű székházat kapott, amelyben öltözőket, anyagraktárát, irodát, klubhelyiséget alakítottunk ki. A Petőfi utca bejáratánál liget szépítette a környezetet, ülőpadokkal, virágágyakkal, rózsaültetvényekkel, kerítéssel. Az óvoda telkének végében a gyermekjátszótér hintával gazdagodott, az Arany János úti iskola politechnikai műhellyel. A községfejlesztési alapból fogfúrógépet és teljes fogászati felszerelést vásároltunk, amivel a lakosság nagyon egyetértett. A 46-os főúthoz csatlakoztatva bekötőút épült a tanácsházáig, a Petőfi utca elején
hatósági húsbolt. Elég sok vitatkozás és hadakozás után sikerült eljutni odáig, hogy az ÁFÉSZ új vegyesboltot és étteremmel ellátott italboltot nyitott.
A tanácsháza két irodával bővült, az orvosi rendelő váróval és gyermekrendelővel gyarapodott. 1971-ben új kutat fúrattunk, vezetékes vízhálózatot kapott a község népe. Ahol szükségesnek mutatkozott, közkifolyókat létesítettünk. A tanácsházánál a régi kályhákat olajkályhára cseréltük, gázcseretelepet létesítettünk. Folytattuk a járdásítást, a forgalmasabb utcákon az egysoros betonlapokat kétsorosra egészítettük ki, tartalékalapot képeztünk a halottasházhoz.
Nyugdíjba vonulásom után a tsz átvette a tanácsházát, a postát, az állatorvosi rendelőt és a tűzoltószertárat. Helyettük másik tanácsházát, másik orvosi rendelőt, másik postahivatalt, takarékszövetkezeti helyiséget adtak át. A termelőszövetkezet állami beruházásból bekötőutat húzott a Győzelem és az Ezüstkalász központjáig. így lehettek a belterületi utak szilárd burkolatúak,
pormentesek. A tsz-tagok jelentős társadalmi munkát végeztek. A járdalapokból épített járdákat felszedték, helyettük újak kerültek. Eladták a sportszékházat, a vágóhidat, az agrólakást. A lakásokat immár gázzal fűtötték, napköziotthonos óvoda nőtt ki a földből.
Azóta nagyot változott a világ, a tanács szerepét a polgármesteri hivatal vette át. Idő kell hozzá, hogy az új vezetők belejöjjenek a munkába. A közrend, a közbiztonság területén sok tennivaló lenne, a bűnözők száma egyre szaporodik. Indokolt volna fellépni ellenük.
SAJTÓTÖRTÉNET
Csárdaszállást sokáig, talán még ma is, tsz-faluként tartották, tartják számon, amely időszak leginkább Schupkégel Sándor elnök nevével forrott egybe. Sajtótörténetünk ezt az időszakot szemlézi; országos lapok riportjaiból kaphatunk képet arról, miként formálódott itt az élet évtizedeken át. A fejezet nem születhetett volna meg özvegy Schupkégel Sándorné segítsége nélkül, aki hosszú évekig figyelte és gyűjtötte a faluról szóló híradásokat. Köszönet érte.
Vasárnap reggel
Most visszagondolok egy csöndes, téli beszélgetésre pár hónappal ezelőtt, abban a tenyérnyi faluban, ott Mezöberény alatt, amikor egész idő alatt egyszer, csak egyetlen egyszer csapott magasra az indulat beszélgető partneremben, a nyugdíjas iskolaigazgatóban. Arról beszélgettünk, hogy néhány éve még úgy volt: megszüntetik a falujukat, beolvasztván a szomszédos nagyközségbe, de a nép nem hagyta, valami megható és egyben felemelő szívóssággal küzdött a fennmaradásért, ami némi meglepetést is okozott
közigazgatási körökben, hiszen ez a település - Csárdaszállás - mindössze 23 éves múltra tekinthet vissza, szétszórt kis tanyák világa volt ez, s azóta állt össze csupa új házból-portából a mostani betonjárdás, köves utas, villanyfényes, mintegy 700 lakosú egésszé. Nem kis büszkeséggel írom le: hasonló nívójú emberi környezetet annak idején a gazdag és büszke Hollandiában láttam, apoldereken, a tengertől elhódított területeket nevezik így. Bizonyos értelemben valami hasonló történt itt is: elhódították a pusztai moccanatlan elmaradottságtengertől mindazt, amire csak lehetőséget adtak a megjavult
körülmények és azt akarják, hogy nevében is fennmaradjon küzdelmük konkrét színtere. Igen, ennél a pontnál csattant fel a nyugdíjas iskolaigazgató, aki negyedszázad óta valamennyi közösségi megmodzuláshoz ereje javát adta-adja hozzá: "Micsoda? Hogy nekem ne legyen jogom csárdaszállásinak
nevezni magam? Ki meri ezt nekem előírni?!" Még most is az indulat fűti a szavait, amikor már eldőlt az ügy: Csárdaszállás él és megmarad. Hallat magáról. Mint íme, most is: a TOT-tájékoztató legutóbbi számának Dokumentum-rovatában a kiváló szövetkezet címet elért közös gazdaságok között - az
országban csak 44 téesz bizonyult méltónak erre tavalyi eredménye alapján - ott találom a csárdaszállási Petőfi nevét. Állítom: enélkül a szövetkezet nélkül ma nem tartana ott, ahol tart a falu se, mi több: a neve is beleveszett volna már a felejtés tengerébe. Nem akarom a kedves olvasót most azzal fárasztani, hogy elősoroljam azokat a gazdasági mutatókat, amelyek ezt a kitüntetést - már nem is előszörre - megalapozták. Hozamaik a növénytermesztésben és állattenyésztésben jobbak, mint az országos átlag, ugyanez mondható el a jövedelmezőségre, ami a munka hatékonyságának fő mutatója. Rizstermelésben - nemzetközi összehasonlításban is - kiváltképp nagyszerű, amit produkáltak: Szarvasról tanulni járnak hozzájuk a főiskola diákjai. Földjeik végében ha megáll az idegen, csak gyönyörködni tud. Irodájukban - még téli emlékem ez is - időbe telik, míg a sorjázó okleveleket végigolvassa, s megnézi a serlegeket, érmeket. Ami pedig számomra különösen megkapó: él az a fajta jogfolytonosság, amit ma már egyre több ilyen helyen hiába is keresnék: a fiak apáik nyomdokába lépnek. A volt főagronómus fia most főágazatvezető ugyanitt, állattenyésztő a szövetkezet elnökének gyereke is, akik most tanulnak, azok közül is számosan ide készülnek vissza: a közös gazdaság, mivel eredményesen és jó hangulatban tudnak együtt dolgozni, összetartja a különböző generációkat, céljaiban is hasonlítanak egymásra. Mindennek nagyon is sok köze van ahhoz, hogy egy falu fennmaradjon, nem árt azonban azt is szemrevételezni, hogy a gyakorlati községpolitikában milyen részt vállal a termelőszövetkezet. Nagyon sokat. Amikor még arról volt szó, hogy a falut a nagyobbik szomszéd külterületévé minősítik, felsőbb helyen elhatározták: le kell bontani a régi, düledező postaépületet, megteszi majd helyette néhány sor levélszekrény is, mint az a tanyavilágban szokásos. De akik ezt a döntést hozták, nem tudták vagy időközben elfelejtették, mire képes egy falu, ha élni akar. Megcsinálták az új postaházat összefogva, amihez persze a téesz adta a legtöbbet. Ugyanez játszódott le az út- és járdaépítéseknél. A kétkezi munka mellett mindegyik porta ötszáz forintot adott. A nyugdíjasoktól nem kértek, adtak kérés nélkül 200-300 forintokat.
Azonkívül a szövetkezet üzemelteti a kultúrházat. Fodrásztanulókat taníttat - téeszösztöndíjjal, akik majd idejönnek vissza. Aki pedig építkezik, megint csak a közös gazdasághoz fordul, meg is kap minden segítséget pénzben, fuvarban. Ennek köszönhető, hogy évről évre épülnek új házak, jól mondta, aki mondta: ott a világ közepe, ahol az embernek az otthona van, legyen az akár a térkép szélén. A TOT közlönyében a Csárdaszállás kitüntetését hírül adó néhány szó, most mindezt újból végiggondoltatja velem. Egy időre - gondolatban legalább - megint ott vagyok szemközt a szövetkezet elnökével
- Schupkégel Sándorral -, odakint telet játszik az ég színe meg a Napé, ahhoz képest, hogy az életben először látom, s talán utoljára is, csodálatosan megértjük egymást, mondhatnám félszavakból, s úgy, mintha a csönd is nekünk szolgálna. Azt se mondom - hogy jövök én ahhoz - csak gondolom: így
kell ezt csinálni!
Kovács Imre
Népszava, 1978. november 8.

Impresszum

Kiadó Kiadásért felelős Szerkesztők
Csárdaszállás Községi Önkormányzat
5621 Csárdaszállás Petőfi u. 17.

Petneházi Bálintné polgármester
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. 

Megyeri László aljegyző
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Pap Gábor informatikus
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.